Interjú Shawn Kinley kanadai improvizatőrrel

Közzétéve: 2015. november 10. 12:00


Shawn Kinley, kanadai improvizatőr, tanár idén nyáron járt nálunk. Egy két napos workshop keretében adta át tudásának egy töredékét. É​​n végig úgy éreztem, mintha egy ős, öreg bölcs Kung-Fu mester vezetne, akinek tudása olyan mély, hogy ha leejtesz egy kavicsot, sosem hallod a puffanást. A műhely után ültem le vele beszélgetni, rengeteget mesélt és még annál is többet tapasztalt, 30 éve játszik, 7 éve pedig intenzíven járja a világot kurzusokat tartva. Idén érte el az 50 országot. Ebből a beszélgetésből olvashattok néhány részletet.

Roland: Hogyan jött az impro?

Shawn: Volt egy lány, a Loose Moose színpadán (Canada, Calgary). És hát, ugye szép is volt, szóval kitaláltam, hogy én ennél a színháznál szeretnék lenni. Bekerültem, ő nem maradt túl sokáig, de én igen. Nem improvizáltam rögtön, az írott műsorokban dolgoztam.

R:Ha jól tudom, nem az improvizációval, hanem a fizikai előadásformákkal kezdted.

S:Igen, az érdekelt eleinte a leginkább, a verbalitás nálam nagyon másodlagos volt. Érdekelt a fotózás, a pantomim, a maszkok használata, minden, ami elvette a nyelvet, valószínűleg ezért érdekel ennyire az improvizáció, mivel nagyon fontos itt a testbeszéd és az, hogy észrevegyük a nonverbális jeleket.

R: Improvizálsz, tanítasz, állandóan úton vagy. Hogyan kell ezt elképzelni?

S: Évi kilenc hónapot vagyok úton, bár megszakításokkal. Ez most számomra egy hosszabb túra, három hónap egymás után, aztán otthon olyan hat hetet töltök. Tavaly mondjuk kigyulladt a házam, emiatt 12 éven belül a legtöbb időt töltöttem otthon. Hét hónapot. Épp utaztam, Afrikában tartottam egy műhelyt, amikor jött egy telefon "Shawn, téged keresnek", el sem tudtam képzelni, hogyan találhattak meg itt, a vonal másik végén, pedig Calgary tűzoltó tábornoka volt. "Hé, ég a házad, van bármi kérdésed?" Először azt hittem valami vicc, de valóban égett a házam, a biztosítósok pedig azt mondták, fölösleges most hazamennem, egy-két hét múlva úgyis ott leszek, addig ők nekiállnak a papírmunkának. Szóval befejeztem a turnét, hazamentem, és hét hónapot töltöttem a rendezkedéssel.

R: Emberi viselkedéssel, testbeszéddel foglalkozol. Utazásaid során találkoztál kultúrák közti különbségekkel ezen a téren?

Nyilván mindegyik kultúra más, de a Japánban töltött időm egy jó extrém példa. Ők mindenre igent mondanak "hai, hai, hai!", függetlenül attól, mi lenne a helyes válasz. Nem mondanak neked nemet, még ha a rossz irányba is mész. Ez történt velem is, második alkalommal voltam japánban és épp a szállásadómhoz utaztam vonaton, fáradtan, csomagokkal megpakolva. Bátran megkérdeztem valakit, hogy a helyes irányba megyek e? mire ő: "hai, hai!", teljesen megnyugodtam, eltelt egy óra, kicsit gyanakodtam, ezért megkérdeztem egy másik embert, ő is vehemens igenekkel felelt. Két órával később rájöttem, hogy ez így nem lesz jó, leszálltam, telefonáltam néhányat és természetesen kiderült, hogy végig a rossz irányba haladtam. Japánban, nem azt kell tanítani, hogy igent mondjanak, ott inkább a konkretizálást kell, hogy erősen körülírt, konkrét dolgokkal dolgozzanak. Afrikában az emberek például, nagyon éberek és jó a ritmusérzékük, Latin-Amerikában erős fizikalitást hoznak.

R: Keveredtél veszélyes helyzetekbe?

S: Sok olyan embert tanítottam, akik munkájának része a veszély. Foglalkoztam katonákkal Norvégiában, Angliában, Amerikában és Kanadában. Nekik szükségük van a gyors alkalmazkodóképességre és az éberségre. Az improvizációs képességek nagyban segítik a jelenlétet.

R: Mi volt ezeknek az óráknak a fókusza?

S: Leginkább testbeszéd és hatékony kommunikáció. Az Iraki gyerekek például nagyon figyelmesek és éberek, amit a környezetük hoz ki belőlük. Amikor alapvető színházi kérdésekkel fordultak hozzám, megkérdezdtem tőlük, az ő színházi tanáraik mit szoktak felelni. Azt mondták nem tudják, a legtöbb tanárukat megölték. Arra is kíváncsi voltam, hogyan próbálnak. Segít nekik valaki, bejön, megnézi? "Nagyon nehezen tudunk próbálni" - mondták, gondoltam, mivel nincsenek tanárok - "nem, nem azért, csak épp nem halljuk egymást a bombáktól."  Vagy például Angolában, ahol egy fülkénél nem sokkal nagyobb helyen voltam együtt az emberekkel, akik arról meséltek kit öltek meg, mikor lettek AIDSesek, meddig voltak börtönben, és rájöttem, hogy sok embernek az improvizációhoz való kötődése életmentő, és nem csak a szórakozást jelenti, mint ahogy nekünk.

R: Egy beszédképes újszülöttnek, mit mondanál az improvizációról?

S: Előszöris, wow, egy újszülött, aki beszél. De azt mondanám neki, jegyezzen meg mindent, és ne hagyja el, amit most tud. Ő még az improvizációban él, míg mi csak próbáljuk csinálni. Igazából erről is szól az improvizáció, megtalálni azokat a történeteket, amik gyermekkorunkban szórakoztattak.

 

Az interjút készítette: Mangold Roland


Következő előadásink



Vissza a teljes listához